A napot egy kiadós sétával indítottuk, a 2 km-es Ridgewalk-kal, ami Ubudban egy hegy (inkább domb) gerincén végighúzódó könnyű túraút. Az egyetlen problémánk a meleg volt: már reggel 10 fele iszonyú a hőség, és egy hegygerincen árnyékot se feltétlen egyszerű találni. Azért persze vegigtoltuk a sétát becsülettel. :)
Persze ez a túra sem volt vicces kalandoktól mentes. Gyanútlanul sétálgattunk egy fákkal körülvett, árnyékosabb részen, amikor jobbra nézve jópár pókhálót, és kb. 5 cm hosszú pókokat vettünk észre. Én sem vagyok mértéktelenül oda ezekért az állatokért, de az egyik útitársunk kifejezetten pókfóbiás (“Ha ez b**ki rámugrik, én szörnyethalok”) s akkor még nem is vettük észre, hogy a fölöttünk lévő ágak között is tanyázik még nagyjából 20 db, hasonló méretű pók... Amúgy állítólag ártalmatlanok, a két balinéz boltos, miután kinevetgélték magukat az ijedtségünkön, közölték, hogy ne aggódjunk, “no bite”, de azért ha az egyik elindul felénk, lehet minden büszkeséget sutba dobva sikítva szaladtunk volna hazáig...
Mivel a kocsink 1-re lett lefoglalva, mi meg dél körül már otthon is voltunk, úgy döntöttünk, megérdemlünk egy kis pihit, és végre kipróbáljuk a szállás medencéjét. Mondanom sem kell, mindannyiunknak nagyon jól esett a kis chill...
Az első állomásunk ezután egy telefonos bolt volt, ahol végre megvehettem a kis indonéz SIM-kártyámat, úgyhogy innentől düböröghetett az online jelenlét! Amint beléptem, tudtam, hogy jó helyen járok: egy óriási, gyönyörű szürke cica feküdt ugyanis az előtérben – s aki ismer, tudja, hogy különösen kedvelem ezeket állatkákat, különösen ha a barátságosak és puhák. :) Kb 10 perc volt, mire minden a helyére került a telefonban, s utána indulhattunk is tovább az igazi úticélhoz: a szépséges Kanto Lampo vízeséshez.
Ez a helyszín talán az eddigi kedvencem, pedig voltunk már néhány szép vízesésnél. Jópár méter szélesen zúdul le a szikláról, több különálló-összefolyó sugárban, miközben a nap felülről áttűz az óriási falevelek között.. van egy hangulata, na, iszonyú romantikus és szép! Mászni azért kellett hozzá egy kicsit, és ha valaki csak fotózni akart, annak is térdig kellett gázolnia a folyóban, de ez ismételten senkit sem zavart meg.:) A legtöbb ilyen helyszínen amúgy mindig ott van néhány helyi, akik pontosan tudják, milyen beállításokkal és hogyan kell fotózni ahhoz, hogy a lehető "leginstagrampozitívabb" képek készüljenek el, s persze a végén jófejség honorálni valamivel az igyekezetüket. Itt amúgy volt is némi sorbanállás, ezt is abszolút korrektül koordinálták, nem hagyták elhúzódni a lelkesebb turisták fotózkodását sem nagyon.
Az összes ilyen népszerűbb helyszínre áll amúgy, hogy minél korábban érdemes odaérni, s akkor általában kevesebb a sorbanállás-várakozás is, hiszen reggel még jóval kevesebben vannak a turisták.
Ezután Sukawati fele vettük az irányt, itt ugyanis található egy csodaszép kanyon-rendszer, amin végig lehet túrázni.
Tudtuk, hogy stabil cipő kell hozzá, mert több fórumon is olvastunk arról, hogy picit trükkös az út, sziklamászós, vizes, helyenként csúszós, így Petivel a sportcipőnket is betettük (Vivi meg profi módon eleve hozott magával vízi cipőt is.)
A helyszínen kaptunk egy balinéz túravezetőt, akin tangapapucs volt, ezen megnyugodva mi is átvettük a papucsainkat, hiszen ha ő így tolja, jó lesz az nekünk is (persze.) Ahogy leértünk a folyópartra, az úriember lekapta a papucsát, mutatta, hogy mi is tegyünk így, sportcipő ide nem jó, vizes lesz - Petivel ránéztünk egymásra, majd az előttünk levő sziklás-kavicsos folyóra, majd újra egymásra (that moment when you realize, you f*cked up) és belenyugodva, hogy a túra végére nem marad talpunk, átadtuk a lábbelieinket a vezetőnknek.
A túra maga amúgy zseniális volt: folyóban, sziklán, össze-vissza vezetett az út, helyenként akar a derékig erő vízben is, szépséges növények között. A vezető nagyon alaposan és figyelmesen mutogatta az utat, így, habár a kapaszkodó vagy bármi egyéb kialakításával nem fárasztották magukat az indonézek, így is biztonsággal tudtunk közlekedni.
Az első kanyon után megkérdezte a guide, hogy vállaljuk-e a következő kettőt is, és igazából a sajgó talpunkon kívül nem volt ellenérvünk, úgyhogy vegigmentünk a teljes túrán és nem is bántuk meg, csuda kaland volt. A végén ráadásul pont a naplementére értünk ki a kanyonból, így narancsszín fényben fürdő rizsföldeken keresztül sétáltunk vissza a kiindulási pontra, háttérben egy szürkéskéken felsejlő vulkánnal a távolban - több volt, mint gyönyörű....
Ennyi volt a ma, holnap pedig irány Gili Trawangan, a pici szigetcsoport egyik tagja a szomszédban, ahol két teljes napot fogunk pihenéssel tölteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
