Hellyel-közel: Kalandjaink határon innen és túl

Reggel nagyon vegyes érzésekkel hagytuk magunk mögött Los Angelest. És még a mai napig sem tudom egyszerűen azt mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett: borzasztó, hogy mennyire ambivalens érzéseket tud kiváltani ez a hely az emberekből. Egyelőre arra a kérdésre sem tudom biztosan a választ, hogy ha még egyszer erre felé vinne az utam, akkor kihagynám-e vagy nem, vagy kevesebb időt töltenék-e el itt. Bár nagyon sokszor érzetem azt a 3 nap alatt, hogy nem látok semmi igazán rendkívülit és itt lényegében nincs is mit nézni, mégse unatkoztunk egy percig se. Sőt maradt a listánkon még 1-2 látnivaló, ahova a nagy távolságok és a kevés idő miatt nem jutottunk el.

San Diego felé tettünk egy kisebb kitérőt Palm Springsbe, mert az utazás tervezgetése során valamikor belefutottam néhány blogbejegyzésbe arról, hogy itt van a San Jacinto hegyen a világ legnagyobb forgó, zárt kabinos libegője. A körülbelül 10 perces út alatt hihetetlenül meredeken 1790 métert emelkedik, és 2596 méter magasságban teszi ki az utasait. A kabin maga stabilan lóg a drótkötélen, de a padlója lassan körbe forog, hogy mindenki minden létező irányból megcsodálhassa a kilátást tolongás és lökdösődés nélkül az út alatt, és átvészeljen közben néhány infarktust is a látványtól. Ami elsőre és aztán még másodikra és harmadikra is nagyon ijesztő tud lenni, az az, hogy az egyes tartó pilléreknél meglepően nagy intenzitással kileng az egész kabin. A tetején a San Jacinto State Park várja az érdeklődőket több, mint 100 km kiránduló útvonallal és ha valakinek az ideje engedi, még a 3293 méter magas San Jacinto csúcsra is felmászhat. Fent egyébként jó 15-20 fokkal hűvösebb van, szóval egy pulcsit nem árt előkészíteni: esetünkben lent 40 fok, fent 18 volt körülbelül.

Maga Palm Springs egyébként egy nagyon szép város. Szuper házak, rendezett környék, nagyon barátságos és idilli az egész. Rengeteg hírességnek van erre háza, de általában csak a telet töltik itt, lévén, hogy a város a sivatagban van és itt nem ritka a 40 fok feletti hőmérséklet sem ilyenkor. Az, hogy miért vált a város ennyire népszerűvé a sztárok és a gazdag népek körében, nagyon egyszerű: a 20-as - 30-as években a Hollywoodban dolgozó színészekre az úgynevezett két órás szabály volt érvényben. Vagyis folyamatosan elérhetőnek kellett lenniük, ha pedig behívták őket, két órán belül meg kellett jelenniük a forgatáson. Palm Springs ideális ebből a szempontból, mert alig 170 km-re fekszik Los Angelestől, kiváló menedék, ha az ember szeretné maga mögött hagyni egy rövid időre a nyüzsgő metropoliszt. Működött itt különben tbc-s betegek gyógyítására szakosodott kórház is, mert a hegyekkel övezett, szélvédett sivatagi terület különleges klímájának jótékony hatása már a múlt század elején ismert volt.

Az ideút során pontosan úgy változott a táj, ahogy az első napon, amikor a Pacific Highway-en autóztunk. A mediterrán pálmafás környezetet lassan felváltotta a kopár, sziklás, végtelenbe nyúló sivatag. A növényzet egy ponton teljesen megszűnt, és ezzel együtt kúszott egyre feljebb a hőmérséklet mutató is az autó műszerfalán. A San Jacinto hegy lábánál a parkolóban csapott meg minket először igazán a meleg. Itt még azt gondoltam, hogy nem tudom megtenni az erősen emelkedő körülbelül 200 m a bejáratig 40 fokban, de az ember meglepően gyorsan és jól alkalmazkodik a szélsőséges időjárási viszonyokhoz. A felvonóra körülbelül 20 percet kellett várni és elég sokan is voltak, de mindenért kárpótolt az a felejthetetlen élmény, amit az út során abban a körülbelül 10 percben átéltünk. Ebben minden benne volt a rácsodálkozástól a szájtátáson és határtalan örömön át, időnként a rettegésig. Ennek megfelelően mindenféle embertípus megtalálható egy kabinban, kezdve a telefont az ablakon kilógatótól a kabin belsejében rettegőig.

Fent található étterem, kávézó, múzeum, kilátó terasz és kemping lehetőség is. Egészen ámulatba ejtő látvány fentről a fenyőfákkal tarkított burjánzó növényzettel benőtt hegyoldalról letekinteni a sivatag közepén elterülő városra. Gyors fejszámolást követően, hogy hogyan is állunk az idővel, a rövidebb úgynevezett Desert View Trail végigsétálását választottuk, ami azért annyiban eltért a sima sétálástól, hogy ugyan vannak részei, ahol kellemes lankás ösvényeken vezet az út, de bőven akad szikla is, amit meg kell mászni. (Túra cipő viselése erősen ajánlott!). Öt kilátópont van az útvonalon, de nem nagyon kap támpontot az ember, hogy ezeket meg is találja, mi is eltévedtünk egyszer egy kicsit az erődben, de végül mind meglett. :) Körülbelül három órát túrázgattunk, nézelődtünk, nem tudtunk betelni a hatalmas fenyők látványával. Nagyon élveztük ezt a magaslati környezetet. A túra legmegerőltetőbb része az egésznek a végén az volt, amikor vissza kellett mászni a völgyből a libegő állomásáig. Még bedobtunk egy gyors délutáni ebédet az étteremben, körbenéztünk a múzeumban, aztán beálltunk a lefelé tartók sorába. Mire visszaértünk a parkolóba, ha lehet, még magasabbra kúszott a hőmérséklet. Apró fun fact, hogy ide felé több helyen is ki volt írva az út mellett, hogy az emelkedő és a magas hőmérséklet miatt kapcsold ki a klímát az autóban, mert nem fogja bírni.

Még egy megállót iktattunk be, mielőtt felhajtottunk volna a San Diego felé vezető autópályára. Nem tudtuk kihagyni ugyanis a világ legnagyobb dinoszaurusz múzeumát, ami Cabazon városa mellett található. 1964-ben építették a többnyire acélszerkezetes dínókat, hogy egy közeli étterembe csábítsák a vendégeket. Az út szélén felállított hatalmas 20 m magas műanyag dinoszauruszok már messziről nagyon szórakoztató látványt nyújtanak. :)

Hat óra körül érkeztünk meg San Diego-ba, ahol az utolsó néhány kilométeren hatalmas dugóba keveredtünk. Később megtudtuk, hogy ennek a mexikói határ és Tihuana közelsége az oka (mindössze 30 km), ugyanis rengeteg napi szinten ingázó mexikói munkavállaló van a térségben. Ez okozza a reggeli és a kora esti órákban a megnövekedett észak-déli irányú forgalmat a városban.

Miután lepakoltunk a szállodában, bár nagyon fáradtak voltunk az egész napos autózás és túrázás után, azért este még elsétáltunk az olasz negyedbe, mert nagyon vágytunk már valami olyanra, ami nem hamburger vagy nem olajban sült ki. :) Végül ettünk egy nagyon finom tésztát, aminek mondjuk nem sok köze volt Olaszországhoz.. Maradjunk annyiban, hogy a pontos megfogalmazása a vacsorának az lenne, hogy "amit a mexikóiak gondolnak az olasz kajáról". Körülbelül ennyi köze volt az egésznek az olaszokhoz. De tudjátok mit? Itt még ez is igazán magával ragadó volt.  Andalogtunk egy kicsit a kikötőben, és amikor teljesen besötétedett, elnéztünk a híres Gázlámpás negyedbe is (Gaslamp Quarter), ami a város 19. századi arcát varázsolja a látogatók elé. Rengeteg kis bár és étterem található itt viktoriánus stílusú szállodák közé beékelve. Elvétve még tényleg találni 1-2 működő gázlámpát is, de azért a közvilágítást már nem ezekkel biztosítják ezeken az utcákon se.

Holnap pedig ismét lehúzhatunk egy tételt a bakancslistánkról, mert vár minket a San Diego Zoo a világ egyik legnagyobb és leghíresebb állatkertje!!