Hellyel-közel: Kalandjaink határon innen és túl

Akik kicsit jobban ismernek tudják, hogy nem vagyok különösen jó alvó: ez fokozottan igaz akkor, ha idegen környezetben vagyunk. Mivel még dolgozott bennem az előző napi utazás miatt az adrenalin, hiába voltam nagyon fáradt nem aludtam különösebben jól: már jóval a tervezett 7 óra körüli kelés előtt hajnali 5 óra körül is csak forgolódtam. Kicsit bosszantott, hogy a szálláson a wifi leginkább csak jelzés értékű volt, mert előző este nem sikerült USA sim kártyát vennünk. Végül sikerült Gábort is korábban felébresztenem - mentségemre legyen mondva, hogy benne is hatalmas izgalom volt, mert ezt a napot már régóta nagyon várta - így már fél 7-kor felkerekedtünk. Elindultunk a szállásunkhoz tartozó központi épületbe reggelizni, de gyorsan szembesültünk vele, hogy fél 8-nál korábban itt semmi nem fog történni, hiába érkeztünk meg ennyire időben. Mivel nem akartunk a szobában ücsörögni, arra gondoltunk, hogy  teszünk egy kis sétát le az óceánpartra.

Az út part felőli oldalán rögtön hatalmas tábla hirdette, hogy innentől ez bizony az Asilomar State Beach a Unit of California State Parks. Ez azért nagyon jó, mert ezek mindig nagyon tiszta, rendezett és rengeteg információs táblával ellátott területek, ahol nagyon szuper kijelölt séta, illetve adott esetben akár túra útvonalak vannak. Természetesen itt is folyamatosan táblák figyelmeztetnek rá, hogy óvd a környezeted, maradj mindig a kijelölt úton, ne szemetelj. Egyébként az USA-ban ezt a szemetelés kérdést mindenhol komolyan veszik, sok helyen figyelmeztet jelzés (a Nemzeti Parkokban különösen, de az autópálya mentén és a városokban is) arra, hogy milyen komoly pénzbüntetéssel jár, ha a rendőr vagy ranger észreveszi. Ami megdöbbentő volt, hogy a korai óra, a csípős hideg és a ködös idő ellenére milyen sokan voltak kint a parton velünk együtt. Voltak, akik futottak, szörföztek, sétálgattak, nézelődtek, de még jógázó embereket is láttam a homokban. Mindenki mosolygott, köszönt, messziről integetett annak ellenére, hogy nem ismertünk senkit. Kicsit bámészkodtunk, néztük a szörfözőket, csodáltuk a zabolátlan Csendes-óceánt.

Amerikában a reggeli általában a palacsintagofri-zabpehely-péksütemény szentháromság körül forog. Ezek mellé a tojás, bacon és a krémsajt fér még bele, ha valaki sósabb ízvilágra vágyik. De összességében azt vettük észre, hogy leginkább a különböző édes szirupokban tocsogó dolgokat választják az emberek. Kevesebb sziruppal ugyan, de mi is egy gofri mellett döntöttünk, bár ezt a gyakorlatot nem követtük hosszútávon.

Már az út tervezése során látszott, hogy erre a részre bárhogy sakkozunk, csak egy napunk lesz, így úgy döntöttünk, hogy csak a nagyobb látványosságoknál fogunk megállni. Persze vagy kismilliószor megálltunk a tervezett 4-5 helyett sétálgatni, nézelődni, így sikerült az előttünk álló 600 kilométerből csak 90 kilométert megtenni az első 4 órában. Maga az út lélegzetelállító, ezen a szakaszon szinte végig a part mentén halad, elképesztő látvány, tényleg, mint a filmekben. Az utak szélesek, senki nem megy többel, mint 110 (sőt a legtöbb helyen igazából 80-as tábla van). Dél felé tartó utunkat reggel a híres 17 Miles Drive nevű útszakaszon kezdtük, ami Montereyt köti össze Carmellel a közöttük lévő kis félsziget partján körbe futva. A nagy turista vonzó ereje miatt a helyiek úgy döntöttek, belépőt szednek, így aki nem itt lakik, annak be kell fizetnie 10 dollárt, hogy behajthasson.

Ami különlegessé teszi a helyszínt, hogy itt található többek között a Magányos Ciprus, ami a világ egyik legismertebb és legtöbbet fotózott fája. Innentől kezdődik az úgynevezett Big Sur szakasz, ami egy kb. 150 kilométeres út az óceán mellett kanyarogva: ez az egyik legcsodálatosabb csendes óceáni partszakasz Kaliforniában. Ezen a nem olyan hosszú szakaszon olyan csodák vannak, mint a McWay Falls vízesés vagy a Bixby Creek híd, ami ismerős lehet a Big Little Lies sorozat rajongóinak. Egy rövid időre megálltunk San Simeonnál is a híres Elephant Seals Vista Pointnál és meglátogattuk a parton sütkérező elefántfókákat, akik minden évben, kolóniákat alkotva pár hónapra jönnek ki a partra szaporodni, elleni és vedleni.

Erről a csodálatos szakaszról egyébként készítettünk egy videót is, amelyet ide kattintva nézhettek meg. :)

Dél felé haladva a klímával együtt a táj is folyamatosan változik. Ahogy a mérsékelt éghajlatból a mediterránba érünk, úgy váltja fel a ciprusfenyőket az eukaliptusz, majd pedig a pálma. Mire utolért minket a naplemente már Los Angeles közelében pálmafákkal szegélyezett utakon suhantunk. De nem csak a táj változása jelezte a hatalmas metropolisz közelségét, a kétsávos utat szép lassan felváltotta a 14 sávos autópálya és a tömött kocsisorok. Mire az új szállásunkra értünk a nagyjából 14 órás utunk végén, már teljesen ránk sötétedett.

Még nem említettem, hogy az USA nyugati partja nagyon drága, pedig azt hittem New York-i árak után engem idén már nem érhet meglepetés. Különösen igaz ez a szállásokra és az étkezésekre. Ami nem kerül különösebben sokba az az üzemanyag (bár itt is óriási eltérések vannak az államok, városok és de még a kutak között is) és a ruha. A szállások kiválasztása (mert, hogy 7 darab is volt idén) ezért igen nagy fejtörést okozott. Los Angelesben végül egy Super 8 Hotelben szálltunk meg, ami egyébként Amerika legnagyobb, úgynevezett budget hotel lánca. Az egész olyan volt, mint a filmekben: az ajtók és az ablakok egy irányba néztek és egy közös gangra nyíltak, a szobák előtt egy apró medence és a parkoló. Ár-érték arányban végül nagyon jó választásnak bizonyult. Los Angeles óriási város, így a választást a költségeken felül az is meghatározza, hogy az ember hova próbálja magát a városon belül pozícionálni, de elárulom, olyat nem fogsz találni, hogy valamitől a végén ne legyél messze. :) Mi úgy döntöttünk, hogy inkább Santa Monica-hoz és Venice Beach-hez szeretnénk közel lenni, mert az eddigi utazásaink során nekünk jól bevált, hogy az estéket a víz mellett töltsük el a nap levezetéseként.

A végére pár érdekesség az USA-ban való vezetésről: az autók átlagos mérete lényegesen nagyobb, mint amihez itthon hozzászokhattunk. A mi bérelt SUV-unk mondjuk olyan kicsi volt az autópályán a többi autó között, mint Jankó az óriás házában. :) Nem igazán találkozhatunk elsőbbség adás táblával, és az egyenrangú kereszteződésekben nincs az itthon alkalmazott jobbkéz szabály sem. Az ilyen kereszteződésekben minden irányból STOP tábla fogadja az érkezőket és az áthaladást egyszerűen az érkezési sorrend határozza meg, tehát, aki először érkezett a kereszteződésbe az fog először áthaladni rajta. A piroslámpás kereszteződésekben szinte mindig lehet kis ívben jobbra kanyarodni piros jelzés esetén is, ha balról nem jön autó, kivéve, ha ennek tiltására külön tábla figyelmeztet (No turn on red felirattal). Amennyiben nincs ilyen tábla és te nem kanyarodsz be, hanem vársz a zöldre, mint itthon, akkor nagyon hamar meghallod a duda szót a hátad mögött. Az autópályákon az itthoni gyakorlathoz képest minden irányból lehet előzni (jobbról is, balról is). Gyakori az is, hogy az autópályákon a sávok időnként minden előzetes figyelmeztetés nélkül eltűnnek a semmibe, összeolvadva más sávokkal. Viszont a sávokra nincs járműkorlátozás, a teherautó is ugyan úgy használhatja a belső sávot például. Európai szemmel ahhoz is hozzá kell szokni, hogy bár nagyon sokféle közlekedési táblát használnak, ezeknek a jó része inkább verbális. A sebességkorlátozás mértéke pedig nagyon változó és mint minden az USA-ban, természetesen államonként eltérő. Az emberek összességében türelmesebbek és lassabban vezetnek, mint itthon, ezért a sáv váltás is lényegesen könnyebb. Besorolás esetén a cipzár módszer mindenhol jól működik, senki nem érzi személyes sértésnek, ha be kell engednie egy autót maga elé. Szinte kivétel nélkül minden autó automata váltós, ehhez egyébként könnyű hozzászokni. Nagyon kényelmes megoldás. Cserébe az amerikaiak egy csodaként tekintenek mindenkire, aki tud manuális váltót használni. :)