Hellyel-közel: Kalandjaink határon innen és túl

Ha csak egy dolgot emelhetnék ki az utolsó San Diego-i napunkból, azt hiszem csak annyit mondanék: KUTYA SZÖRFVERSENY!

Igazán szerencsés véletlen, hogy az utazásunk éppen egybe esett a Kaliforniában már hagyománynak számító kutyáknak rendezett szörfversennyel. :) Nem is kezdhettük volna mással ezt a szuper napot! Lássuk be, itthon nem gyakran fut bele az ember ilyesmibe.

Reggeli után elautókáztunk San Diego déli részére, ahol az Imperial Beach-en kutyák és emberek együtt szelték a habokat. A versenyzők között mindenféle méretű kutya akadt, az egészen apró ölebek éppúgy szörfdeszkára pattantak, mint a masszív házőrzők. Ez most így leírva biztos nagyon furcsának hat, de Kaliforniában olyan nagy hagyománya van a szörfözésnek, hogy teljesen magától értetődő, hogy az emberek szeretnék ezt megosztani a négy lábú barátaikkal is. Egyébként minden kutya nagyon élvezi a hullámlovaglást, ám csupán körülbelül 20 százalékuk éri el azt a szintet, amelyet a szörföző kutyák közösségében profinak tekintenek. A versenyt 2006 óta rendezik és mára olyan nagy eseménnyé nőtte ki magát, hogy még az amerikai tévé csatornák is közvetítik. A befolyt összeget pedig mindig jótékony célra ajánlják fel. :) Nagyon jól szórakoztunk, csupa kedves emberrel találkoztunk, órákig el tudtam volna még nézni a kutyákat, annyira ügyesek és viccesek voltak… Apró üröm az örömben, hogy körülbelül az első 5 percben sikerült az edzőcipőmet teljesen eláztatnom, úgyhogy a nap további részét egy frissen vásárolt flip-flop papucsban abszolváltam. :)

Miután kikutyáztuk magunkat, visszatértünk a kikötőbe, hogy alaposan bejárjuk a USS Midway repülőgép hordozót. Azt érdemes tudni, hogy a San Diego az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének, azon belül a Csendes-óceáni Flottájának egyik fő támaszpontja is, ennek megfelelően katonavárosnak is tekinthető. Magát a hajót 1945. március 25-én bocsátották vízre. A Midway részt vett a vietnami és az Öböl-háborúban is. 2004-ben helyezték el végső helyére a San Diego-i kikötőben, ahol azóta múzeumként működik. Kis plusz infó a nem annyira fanatikusoknak: a repülőgép-hordozó tulajdonképpen egy úszó repülőtér, kifutó- és leszállópályával, javítóhangárral és védelmi fegyverekkel ellátva. Érdemes megfigyelni, hogy míg a legtöbb országnak jellemzően a szomszédai a legfőbb ellenségei, addig az Egyesült Államok esetében ez folyton változik és érdekes módon a katonáik mindig valami igen távoli országban halnak meg a hazájukért. Ezért szükségük volt olyan hajókra, amely a bombázóikat közel tudta vinni az ellenséghez. De azt is érdemes megnézni, hogy az ilyen hordozóknak egyáltalán nincs hajóformája, olyan, mintha egy kifutópályát rátettek volna egy hajótestre. Borzasztó sebezhető így egy ilyen hajó, ekkora vízszintes felületet lehetetlen az ellenségnek eltéveszteni. Nem is nagyon mászkáltak egyedül soha. Na ennyit a hajó ismeretről. :) A hajó belsejében jellemzően második világháborús repülőgépek találhatók, míg a fedélzeten a sugárhajtású korszak relikviáit állították ki. Emellett az óriási hajótestben több kiállítás, szimulátorok és egy szuper vetítés is található a Midway-i csatártól. Ugyanis a hajó a nevét a Midway-szigeteki tengeri ütközetről kapta, mely során a 1942 júniusában az Egyesült Államok flottája végül döntő vereséget mért a japán hajóhadra.

Délután egy ebéd és egy fagyi erejéig még a kikötőben maradtunk, felfedeztük a csodálatos Seaport Village részt, aminek olyan a hangulata, hogy tényleg vétek lenne kihagyni! Az apró ajándékboltok és számtalan étterem, kávézó között mindenhol parkocskák, piknik asztalok, padok, színesebbnél színesebb teraszok találhatóak, melyek jó idő esetén természetesen tömve vannak turistákkal.

Késő délután átautókáztunk Coronado Islandre. A félszigetet legkönnyebben a Coronado hídon keresztül lehet megközelíteni. Ha valahol, hát itt minden a luxusról szól. A házak csodálatosak és hatalmasak, a kertek a rendezettnél is rendezettebbek. A hely legfőbb vonzerejét egyértelműen a gyönyörű és valóban aranyszínű homokos strandok képezik. Bár mi nem fürödtünk, de sokat sétáltunk a homokban a parton, ücsörögtünk, nézelődtünk. Megcsodáltuk kívülről a Hotel del Coronado szállodát, ami sok mindenkinek ismerős lehet a Van, aki forrón szereti című Marilyn Monroe filmből. Egyébként ez az USA legnagyobb fából készült épülete és hivatalosan is szellem járta hely. (Hogy mennyi szellem járja ezeket az amerikai házakat, hát nem?!). Még az utazás tervezése során belefutottam egy blog bejegyzésbe valahol arról, hogy Coronado Island partjainál található az 1937-ben elsüllyedt USS Monte Carlo, ami a szerencsejátékokról és a rajta folyó prostitúcióról volt híres. Ám, mivel ezek illegálisak voltak abban az időben, senki nem vállalta a hajó tulajdonosának járó megtisztelő címet. Azt mondják, apály idején a mai napig láthatóvá válik a hajóroncs a homokban. Sajnos most nem volt szerencsénk a dagály miatt, de legközelebb újra megpróbáljuk megtalálni. :)

Este visszatértünk az óvárosba, mert az egyik helyi Uber sofőrünktől kaptunk egy tippet, hogy melyik mexikói éttermet próbáljuk ki mindenképpen mielőtt itt hagyjuk a várost. Úgy néz ki, tényleg a Café Coyote lehet a sláger étterem, mert mikor oda értünk, már hosszan kígyózott a sor előtte a járdán. Nagy szerencsénk volt, mert éppen felszabadult egy két fős asztal és előttünk csak nagyobb társaságok álltak a sorban, így jutottunk végül asztalhoz röpke néhány perc alatt. A színek, a dekoráció, a zene, a hangulat itt is annyira magával ragadó, hogy az ember csak hagyja, hogy az események sodorják magukkal. Azt hiszem, ez a város tényleg annyira mexikói, mint amennyire amerikai. Ismét szuper ételeket ettünk és hatalmas margaritákat ittunk. Azt kell, hogy mondjam, hogy az itt fellelhető tequlia kollekció igazán bámulatos. A felszolgált fogásokhoz a tortillát pedig igazi mexikói asszonyok sütik egy forró lapon az étterem teraszán. Nem is nagyon akaródzott visszamenni a szállodába…

Holnap igazán fájó szívvel hagyjuk magunk mögött San Diego-t, de vár ránk a végtelen sivatag, Las Vegas, a Grand Canyon és számtalan csodálatos új élmény. :)